Szerb Kenézség és Szerb Királyság 1804-1912.

Miloš Obrenović, a felkelés azon ritka vezéreinek egyike, aki Szerbiában maradt, 1815-ben újabb felkelést indított a törökök ellen. A felkelés idején a török és a muszlim lakossághoz való viszonyulás sokkal körültekintőbb volt annál, mint ahogyan azt Karađorđe idejében tették. Feljegyezték, hogy az 1815. évi győzedelmes ljubići csata után Miloš kiragadta a felkelők kezéből a sebesült törököket, valamint a nőket és a gyermekeket, és saját védelme alá helyezte őket. A sebesülteket hordágyra tették és segítséget nyújtottak nekik, az asszonyokat és a gyermekeket pedig fegyveres kísérettel a török kézben levő Užicébe küldték. Miloš hasonlóan bánt a foglyul ejtett török főméltóságokkal is, megalapozva ezzel a tárgyalásokat, melyek révén végül is a pasalikban megvethették a szerb nép autonóm státusának alapjait. Az 1830. évi szultáni rendelet előírta, hogy néhány város kivételével, a muszlimok nem élhetnek Szerbiában.

A muszlim lakosság egyik jelentősebb enklávéja Belgrád városban a Duna partján (a mai Dorćol városrész) maradt. A város a Terazijénél kezdődő, a Száva-parti (Savamala) központú szerbek lakta részének lakosságát a török városrészhez üzleti kapcsolatok és a mindennapi élet igényei fűzték, ahol sok szerb bérbe vett török házban élt. Az eltérő közigazgatási rendszerhez, valláshoz és nemzethez tartozó emberek együttélésnek ez a kivételes példája sajátos kuriózumnak számított európai méretekben. A több évtizedig tartó együttélésnek ez a modellje 1862-ben szűnt meg, amikor is Belgrádban, a Čukur-kútnál valóságos helyi háború robbant ki a szerbek és a törökök (muszlimok) között. A Szerb Kenézség kezdeményezte diplomáciai kampány végkimeneteleként a muszlim lakosságot és a török katonai helyőrségeket az 1867. év folyamán kitelepítették Szerbiából. Az asszimilációnak kitett kelet-szerbiai vlach kisebbséget és kisszámú cincárt és zsidót leszámítva, a Szerb Kenézség 1867 után etnikai tekintetben szinte teljesen szerb volt.

Az 1876-1878. évi szerb-török háborút követően a négy új körzet csatlakozásával – igaz rövid időre – újból nagyszámú muszlim került a szerb állam uralma alá. Az albánok ugyanis a Toplicei körzetben többséget alkottak, és innen részben önszántukból, részben pedig a szerb katonaság nyomására kitelepültek. A toplicei albánok Kosovo területére költöznek, ahol érkezésük tovább rontja a két etnikai közösség viszonyát. Az albánok Toplicéből való kitelepülésének egyik következményeként megalakult a Prizreni Liga politikai szervezet, amely az albán nép érdekeit kezdte képviselni. Miután az albánokat elüldözték Toplicéből, az újkori Szerbia ezen új határok között etnikailag ismét homogénné vált. A berlini kongresszus határozatai nyomán a kis létszámú szerbiai zsidó közösség teljes körű polgárjogot kapott. A Szerb Kenézség, 1882-től Szerb Királyság egészen 1912-ig kompakt volt, és etnikai tekintetben nem szembesült kihívásokkal.

A zsidók polgári emancipációja Szerbiában (1845-1878)

A zsidók polgári, jogi és politikai egyenjogúsításának problémája a XIX. századi európai társadalmakban az újkori európai történelem egyik legjelentősebb folyamata. A francia forradom által hirdetett szabadság, testvériség és egyenlőség eszméje fokozatosan visszaszorította a hűbéri értékrendet, melyben az európai zsidóknak polgári és politikai jogaik csak olyan esetekben voltak, amikor ezt határozottan elismerték számukra. Az európai államok világiasodása és a polgárok egyenlő jogai és kötelességei elvének fokozatos kialakulása szükségszerűen a zsidó lakossággal szemben alkalmazott diszkrimináló jogszabályok megszüntetéséhez vezetett. A feudális rendszer maradványainak egyike a XIX. századi Európában a zsidók szabad mozgását, letelepülését és foglalkozásűzését korlátozó jogi előírások voltak, pontosabban, egyetemes jogaik helyett, az említett térségben csak külön-külön jóváhagyott jogokkal rendelkezhettek. A polgári jogok terén ily módon a zsidók számára elismerték a tartózkodási és lakhatási jogot, továbbá az ingatlanszerzéshez való jogot a gettó pontosan kijelölt határain belül, ahol éltek, ugyanakkor ellehetetlenítették számukra az iparos céhekhez csatlakozást, valamint számos foglalkozás űzését.

A politikai jogok terén a zsidóktól különféle módokon megvonták szavazati és hatalmi tisztségekre való megválaszthatósági jogukat. A lényegbevágó és rendszerbeli hátrányos megkülönböztetésen túl, mellyel a zsidó népességet vagyoni, polgári, politikai és emberi jogaiban megrövidítették, a többségi nemzet és az uralkodó rend zsidókkal szembeni viszonyulása még a hűbéri rendszerű Európából egészen a XIX. századi Európába átkerült megalázó jogi intézményekben is kifejezésre jutott. Közöttük említhető az áru utáni vámfizetés gyakorlata, de Németországban a vándorkereskedőknek személyük után (Letbzoll) is kellett vámot fizetni a számtalan német államocska közötti határátkelés alkalmával. Egyébként a vámot az áru, vagy a jószág darabja után, nem pedig a személy után fizették, ezért ily módon az említett vámnak a tényleges fizetése jelképesen degradálta a zsidók emberi méltóságát és polgári státusát is. Lealacsonyító volt a zsidók számára a bizonyítványok kiadása alkalmával előírt eskütétel (More Judaico) szertartása és szövege. Állítólag a zsidó tanúknak nem lehetett a többi tanúval azonos feltétellel és módon hinni, ennek folytán az eskütétel tartalma és formája a keresztényeknek szántnál sokkal terjedelmesebb és bonyolultabb volt. Az eskü méltóságteljes ünnepélyes nyilatkozat helyett terjengős önátkozódást (a hamis tanúskodás esetére) és a Krisztussal szembeni állítólagos alapvető bűn teátrális elemeit tartalmazta.

Másrészt, egyes országokban a vallásukat gyakorló zsidók számára nem létezett külön eskü, ami jogi egyenlőtlenségük alapjául szolgált. Az Egyesült Királyságban a zsidók emancipációja 1840-ig szinte minden tekintetben megtörtént, kivéve a hitvalló zsidók jogait ahhoz, hogy a brit parlamentben képviselők lehessenek. Ugyanis, csak úgy foglalhatták el helyüket a parlamentben, ha az Új- és az Ószövetségre tett kézzel esküt tettek, az eskü szövege pedig egyértelműen keresztény jellegű volt. Ismert Lionel Rothschild esete, akit 1847 és 1857 között öt ízben választottak meg a parlamentbe, de minden alkalommal visszautasította az említett módon történő eskütételt, ezért nem vehette át képviselői tisztségét. A parlament ügyrendje csak 1858-ban módosult, így vált lehetővé számára, hogy az Ószövetségre tett kézzel, fedett fővel tegyen esküt, ahogyan ez a zsidók körében szokás. A XIX. század első felében a zsidók a többi polgárral politikai és polgári jogaik érvényesítése tekintetében csupán két európai országban élveztek teljes egyenjogúságot: Franciaországban (1831-től kezdve) és Hollandiában (1796-tól). Hollandia esete sajátos európai kuriózum: az, hogy a zsidó közösség jogait a francia forradalmi eszmék hatására ilyen hamar kiegyenlítették a többi polgáréval. A Holland Parlamentben már 1797-ben megválasztották a szóban forgó etnikai és vallási közösségből származó első két képviselőt. E tekintetben a hollandok haladó eszméjükkel a franciákat is túlszárnyalták, melyben az egyenlőség eszméi és Európa-szerte való terjesztésük napóleoni heve az ún. Bourbon-restauráció idején egy időre lankadt. Ennek dacára, a franciaországi zsidók 1831-ben az állandósult antiszemita közhangulat ellenére teljes polgári jogot kapnak. Némely német városban és államban a zsidók csak a XIX. század hatvanas éveiben emancipálódhatnak teljesen. A német államban csak 1871-ben szereznek teljes egyenjogúságot. Oroszországban pedig emancipálódásuk csupán a bolsevik forradalom után következik be.

A zsidók hátrányos megkülönböztetése és a teljes emancipációjukra tett törekvéseik az egész Európában egyszerre játszódott le, még a politikailag legfejlettebb társadalmakban is. Ebben az értelemben csöppet sem meglepő, hogy e hátrányos megkülönböztetés egyes elemei az Európa peremén fennálló Szerb Kenézség idejéből (1845-1858. és 1860-1878) származó jogszabályokban is fellelhetők. A zsidóellenes előírások az alkotmányvédő rezsim idején láttak napvilágot, melyet a mai általánosan elfogadott értelmezés szerint a Szerbia népének vagyoni, személyes és jogi biztonságát alapvetően szavatoló politikai rendszerként élnek meg. Az alkotmányvédők idejében az országba bevezetik a törvényesség elveit és a hatalom ellenőrzésének meghatározott területeit, a polgárok pedig átfogóbb bírósági védelmet kapnak. E rezsim affirmatív oldalának megkérdőjelezése nélkül a sajátos gazdasági nacionalizmussal foglalkozunk, melyet az akkori rezsimnek a zsidókhoz való viszonyulása révén iktattak be. Az alkotmányvédők alatt a zsidók csak az oszmán hatalom uralma alatt maradt területeken élveztek teljes polgári jogokat. Ez elsősorban Belgrádra, de más városkákra (pl. Šabac) vonatkozott, ahol a zsidók ingatlant szerezhettek, tartósan letelepedhettek és békésen végezhették munkájukat. Az Oszmán Birodalom ugyanis a Tanzimát reformokkal 1839-ben egyenlőséget adott az összes alattvalónak, köztük a zsidóknak is, alapvető polgári jogaik érvényesítése tekintetében. Paradox módon, abban a pillanatban, amikor elhagyták egy „ázsiai kényuralom“ korlátozott hatalmi területeit, és az „újkori modern szerb állam“ földjére léptek, teljesen jogfosztott polgárok státusába kerültek. Tulajdonképpen, a szerbiai hatalom számos aktusa magát a polgári jogot is megvonta tőlük, ami Miloš Obrenović rövid időtartamú (1858-1860) uralkodását kivéve, egészen az 1878. évi berlini kongresszus rendelkezései maradéktalan alkalmazásának idejéig tart.

A régi Dorćol, Belgrád török negyede 1846-ban. Ebben a városrészben volt a zsidó mahala

XVII. századi régi zsinagóga a Dorćolon

Miloš Obrenović fejedelem uralkodásának mindkét időszakában jóindulatúan viszonyult a zsidó közösséghez. Miután 1858-ban száműzetéséből visszatért Szerbiába, 1859. szeptember 26-i/október 8-i keltezésű 4417. számú dekrétumával megsemmisítette az alkotmányvédők diszkrimináló rendelkezéseit, és kihirdette valamennyi szerbiai polgár egyenlőségét és szabadságát. Ez a Kragujevacon kihirdetett dekrétum szerbiai méretekben az osztrák türelmi pátens vagy a francia emberjogi nyilatkozat jelentőségével bír, azaz kellett volna bírnia. Azonban a szerb nyilvánosság előtt teljesen ismeretlen, valószínűleg azért, mert a hazai antiszemitizmus elhallgatott tényét rejti magában. Miloš halála után a dekrétum rendelkezéseit fokozatosan megszüntetik, a zsidók egyenlőtlen jogi státusa pedig fennmarad egészen a berlini kongresszus rendelkezései teljes körű alkalmazásának idejéig.

DSzerbiában a zsidóknak az alkotmányvédők idejéből származó rendelkezéseken alapuló hátrányos megkülönböztetése még akkor is tovább élt, miután 1867-ben a „törökök“, azaz a muszlimok elhagyták a szerb városokat, és már semmilyen alapon sem tekinthették őket idegen elemnek. Az 1844-1878. évi időszakban a zsidók utazhattak Szerbiában, a piacokon és tereken kínálhatták árujukat, de nem vásárolhattak ingatlant, se nem telepedhettek le tartósan (albérletben) vidéken Szerbiában. A belgrádi Zsidó Község 1845 novemberében kelt panaszából kiderül, hogy a török városnegyed határa a Terazije felé (az egykori sánc és a Sztambol-kapu Belgrádot török és szerb városrészre osztotta) megmaradt határként, ameddig a zsidó kereskedelem terjeszkedhetett. A benyújtott panaszban olvasható, hogy a rendőrhatóság bezáratott minden zsidó boltot a Terazijén, ezért a panaszt emelők kifejezik abbéli kételyeiket, hogy a „Terazije Belgráddal egybefüggő város“ vagy sem? A körülmények folytán éppen a vidéken tartózkodó zsidók státusának alkotmányvédői „szabályozása“ 1844 decemberében veszi kezdetét, amikor is a Belügyminisztérium az ország minden körzeti elöljáróságához körlevelet intézett, melyben információt kér Szerbiában a vidéken élő zsidókról. Röviddel a kért adatok beszerzését követően a hatóságok előírták, hogy az összeírt zsidókat vissza kell telepíteni a belgrádi városnegyedbe vagy a Porta fennhatósága alá tartozó más városokba, ha pedig máshonnan érkeztek, ki kell őket utasítani az országból. Így a Zaječarban lakó néhány zsidóval szemben elrendelték Bodonyba [Vidinbe] való elűzésüket. Bizonyos Moša Jakovljevićre vonatkozóan, aki a belgrádi városnegyedben lakott és Kragujevacon vásárolt házat, 1844. december 14-én a körzeti hatóságoknak utasításban rendelték el, hogy „az ottani városnegyedből haladéktalanul űzzék ki.“ A kragujevaci Jakov Jozefović esete talán azon ritka esetek egyike, amely nem elűzéssel fejeződött be. Jozefović nemzettársai többségétől eltérően nem kereskedő, hanem textiliparos volt. A kragujevaci polgárok keltek védelmére, pontosabban negyven ember 1847 júniusában „svideteljstvót“ (tulajdonképpen petíciót) nyújt be, melyben az illetékes szervektől kéri, hogy engedjék Jozefovićot Kragujevacon élni. Az aláírók közül csupán ketten vagy hárman voltak zsidók, a többiek a helybeli szerb lakosságból kerültek ki, ami a bajban a polgári bátorság, az emberi szolidaritásvállalás és egymás megsegítésének ékes példája. Az aláírók felhívását Aleksandar Karađorđević kenéz is elfogadta, és kiemelve a fent felsorolt okokat, a tényt, hogy Jozefović nem „spekuláns“, hanem hasznos iparral foglalkozik, 1847. június 29-én kelt táviratában „javasolta“ a Belügyminisztériumnak, hogy ezt az iparost hagyják békén. A Minisztérium azonban nem állt el a vidéki zsidók elűzésére vonatkozó jogszabályok szigorú alkalmazásától: a kenéznek július 10-én elküldött válaszban még egyszer szorgalmazzák Jozefović kitelepítését Kragujevacról. A kenéz július 24-i átiratában tudtára adja a Minisztériumnak, hogy döntése ebben a kérdésben végleges, mellyel pontot tettek az ügy végére. Az említett eset etnikumok közötti viszonyai történetének pozitív példája ellenére, a zsidók szegregációjának rendszere a későbbi évtizedekben tovább tartott, sőt a berlini kongresszus által a szerbiai polgárok jogai és kötelességei egyenlőségi elvének elfogadása után is még néhány évig érvényben maradt. A modern szerb államban a zsidók teljes emancipációjára tett törekvések XIX. századi történelmének jelentős részét megjelölték.

A szerb-albán adott szó 1906-1907.

Digitális történetek: A szerb-albán adott szó

A kosovói albán-szerb viszonyok többrétegű történelmi igazsága, a mindennapi élet hitelt érdemlő multikulturális összefüggései és sajátos színezete már évtizedek óta méltatlanul az etnikumok közötti heves erőszak mozzanataira egyszerűsítve jelenik meg. Ez a megközelítés arra irányul, hogy a kapcsolatokat az egymás közötti negatív tapasztalatok szintjére süllyesszék. A helyi társadalmak mikro szintjére ereszkedve a Gnjilanei kerületben 1906-ban és 1907-ben olyan történelmi összefüggésekre találunk, amelyek nem illenek bele az albánok és a szerbek kölcsönös viszonyai területén szokványos tipikus elképzelésekbe. Forrásként annak a diplomáciai üzenetnek a tartalma szolgál, amelyet Milan Rakić, a híres szerb költő és diplomata küldött a prištinai szerb konzulátusról Belgrádba. Abban az időben Priština, valamint az egykori Kosovói vilajet egész területe az Oszmán Császárság keretébe tartozott, melyben keresztény népként a szerbek helyzete csöppet sem volt irigylésre méltó, vagyoni és jogi biztonság nélkül, gyakori erőszakkal szembesülve éltek. Azonban még ezekben az intézményes egyenlőtlenségek folytán szükségszerűen erőszak uralta időkben is, az etnikumok közötti viszonyok az együttélés ugyanilyen bonyolult formáiban nyilvánultak meg. Ez különösen a helyi társadalmakról mondható el, melyekhez nem jutott el a XIX. századi nemzetállamok vagy állami-nemzeti ideológiák hatása.

A szerb konzulátus épülete Prištinában

Rakić közleményeiben különösen az albán-szerb szokásjogokról, a „besáról“ szóló tanúságtétel kelti fel az érdeklődést, melyet a Gnjilanei kerület szerb és albán településein kötöttek 1906-ban és 1907-ben. Ezeket az intézményeket elsősorban azért gondolták ki, hogy biztosítsák Kosovónak ebben a részében a szerb közösség védelmét, azonban, nagyon gyorsan keretet biztosítanak az albán és szerb közösség egy viszonylagos felvirágzásához, megértéséhez és együttélési formájához. Bebizonyosodott, hogy egy mikro környezet mindennapi embereinek a szokásjog modern előtti intézményeinek keretében hatékonyabban sikerül megtalálniuk az együttélés módját, mint ahogyan az a XIX. századi nacionalista koncepcióra alapozott „modern államokban“ történik.

Rakić 1907 áprilisában az előző évben életre kelt albán-szerb besákról írt, melyek az azonos év első felében elérik a csúcsot. Intézményes értelemben ezeknek a besáknak a legjelentősebb szempontja az albán és szerb szokásjogi bíróságok voltak, amelyek „saját” közösségük tagjai felett ítélkeztek olyan esetekben, amikor a két közösség képviselői között erőszakra, vétségre, szabálysértésre vagy veszekedésre került sor. Tekintettel a szerb lakosság jogfosztottságára az oszmán államban, a szokásjogi bíróságok elsősorban a veszélyeztetett helyi szerbek érdekeit védték. Rakić két üzenetében (1907. június 16-án és július 4-én) nagy rokonszenvvel számol be a Gnjilanei kerületben a szerbek személyes, vagyoni és jogi biztonságának szavatolását a besa hagyományos formájában hirdető albán-szerb megállapodásokról. Az albán és szerb környezetekben a besa egyfajta szokványos elsőfokú bíróságként jelent meg. A vétkeseket ennek a közönséges bíróságnak büntetéspénz, azaz pénz vagy testi büntetés formájában hozott ítéletét követően adták át a törvényes török hatalomnak. Így alakult ki a modell, amelyet Rakić „kétszeres ítélkezésnek“ és a bűnös „kétszeres megbüntetésnek nevez“ – az a modell, mely nagymértékben hozzájárult a hely szerbek jobb védelméhez. Azokban az esetekben, amikor a terheltek etnikai szerbek voltak, szerb bíróság ítélkezett felettük és fordítva is így volt érvényes. Rakić az „arnauta“ bíróságok folyó gyakorlatából említ eseteket, amikor szerbek szenvedtek valamilyen kárt albánoktól, és ők vették őket védelmükbe. Például az albán aga esete, aki Pančela faluban bántalmazta a szerb csifcsiket (jobbágyait), az arnauta bíróság közbelépett, pénzbüntetéssel sújtotta, majd átadta az állami bíróságnak. Az utólagos ítélethozatal értelmében az agát három hónapig tartó börtönbüntetésre ítélték. A helyi albán, aki Strezovce faluban szerb szomszédjától ellopott hat birkát, miután megnyírta őket és megtartotta a gyapjút, elengedte a birkákat, hat dukátos büntetést kapott, majd átadták a török hatóságoknak törvényes ítélkezés céljából. Amikor a másik oldalon a Bratilovice falubeli szerbek törvényellenesen kivágták a ferikejai helyi albán szpáhi erdejét, a szerb bíróság kárbecslést tartott, és kártérítést ítélt meg az albán szpáhi javára.

Gnjilane egykor

A Gnjilanei kerületen kívül, albán-szerb besát kötöttek Ipek [Peć] környékén (az Ipeki hegyalja a Mokra Gora hegység lába), Lipljanban, egyes Vučitrn és Drenica környéki falvakba. Rakić 1907 áprilisában a lipljani helyi albán bíróságnak egy helybeli albán felett hozott ítéletéről ír, akinek a gyermeke állati tetemet dobott a kútba, veszélyeztetve ezzel a helység számos szerb közösségének egzisztenciáját. A szerb-albán besa sehol sem volt olyan elfogadott és sehol sem ítélkezetek akkor autoritással, mint a Gnjilanei kerület falvaiban. Ha tovább tart, a gnjilanei etnikumok közötti szabályozott viszonyok modellként szolgálhattak volna a szerb-albán viszonyok rendezéséhez a szerbek és albánok vegyesen lakta szélesebb térségben is.

Rakić az 1907. július 4-én Belgrádba küldött beszámolójában nagy elragadtatással, szinte eufórikusan ír az albán-szerb besa nyomán szinte azonnal tapasztalt közvetlen előnyökről. A szerbek ugyanis a gnjilanei falvakban régóta nem élveztek olyan méretű személyi szabadságot, sőt az önkormányzás egyes elemeit is, ahogyan Rakić nevezi. Első pillanatban paradox, de az egyetlen dolog, melyre Rakić figyelmeztet, és amitől tart, belgrádi feletteseinek döntései. Rakić ugyanis határozottan ellenezte a kormány szándékát, hogy a Gnjlanei kerületen át kísérje a szerb szabadcsapatok Macedóniába tartó századát. Mindenekelőtt a térség lakosságának érdekeit szem előtt tartva, Rakić arra kérte a belgrádi központi hatalmat, hogy a Gnjlanei kerületben semmiféleképpen se veszélyeztesse az éppen helyreállt békét és a megteremtett jószomszédi kapcsolatokat. Felhívása azonban nem talált meghallgatásra, és már 1907. július 15-én, a Szerb Királyság területéről bevetett Dušan vajda százada Pasjane helységnél összetűzött a török katonasággal és a helybeli albánokkal.

A „pasjanei affér“, ahogyan Rakić nevezi, három napig tartott, miután mind a 29 csetniket likvidálták, az egész Gnjilanei kerületben és Kosovo szélesebb térségében is kezdetüket vették a szerb lakosság elleni megtorlások. A szerb-albán közeledés valamennyi vívmánya, a kiküzdött személyes és vagyoni biztonság és bírósági védelem kútba esett. Rakić 1907 augusztusában küldött jelentésében felsorolja a szerbek elleni erőszak és bűncselekmények külön-külön eseteit, valamint az általánosságában bizonytalan légkörről ír, amelyben az élet folytatódott. Az albánok a történtek után igyekeztek új besákban megállapodni, ez alkalommal azonban ahelyett, hogy a szerbek kaptak volna helyet benne, közvetlenül ellenük irányultak. Rakić rezignált kommentárjában megállapítja, végül „joggal mondható, hogy ők [a csetnikek és akik Belgrádban felelősek] néhány nap alatt több bajt okoztak a helybeli szerbeknek, mint az arnauták több éven át!“

A szokásjogi kísérlet gyors és balszerencsés befejezése ellenére is, megdönti a szerbek és albánok közötti predesztinált konfliktus, valamint a viszonyaik természetében rejlő erőszak tézisét. A külső katonai beavatkozás előtt az albán és szerb szomszédok képesek voltak a szokásjogi intézményeket létrehozni és fejleszteni, melyek megteremtették a számukra elfogadható együttélés formáinak előfeltételét. Ha a mai szemlélő elhatárolja magát az etnocentrikus koncepciótól, a „nagy narratívoktól“ és az általánosságban elfogadott értelmezéstől, képes lesz felismerni a viszonyok bonyolultságát helyi és általános értelemben. Rakić üzeneteit olvasva, amelyek Andrej Mitrović fáradozásainak köszönhetően jelentek meg, teljesen új fényben és értelmezésben jelenítik meg a szerb-albán viszonyokat. Egy lényeges állandó jelen van ezekben a kapcsolatokban a XX. század kezdetén, de később is, egészen napjainkig. Ez pedig az etnocentrikus és nacionalista államok destruktív befolyása, akár Belgrádból, Prištinából vagy Tiranából jönnek szószólóik. A rövidtávú politikáns érdekből használható, de a szélesebb értelemben vett jövőbe tekintés értelmében felfoghatatlan, hogy éppen az állami politikák csökkentik Kosovón a társadalmi kapacitásokat, hogy funkcionális legyen, ahelyett, hogy ezt ellenkezőleg tennék.

Rakić levelezéséből kiderül, hogy Kosovón a török időkben nem az etnikai albánok voltak az erőszak egyetlen protagonistái, és nem a konfliktus volt a szerb-albán viszony egyetlen formája. Ebből, a mai szerb olvasók számára új perspektívából látjuk, hogy bizonyos körülmények között, a szerb komitácsik és a helyi albánok teljesen ellentétes szerepeket játszanak, mint amit nekik a szerb „nagy narratív” kioszt. Az említett eseményekben, 1907 nyarán a gnjilanei szerbek védelmet kaptak a helybeli albánoktól, az összeomlás pedig az állítólagos védelmezőiktől, a romantizált komitácsiktól és csetnikektől érkezett.

 

Kérdések:

1. Hogyan viszonyult a szerb felkelések idején Karađorđe és hogyan Miloš Obrenović a muszlim polgári lakossághoz? Milyen tanulságok vonhatók le e két példa közvetlen egybevetésével?

2. Mennyi ideig tartott a szerb és török városnegyed egymás mellett élése a XIX. századi Belgrádban? Volt-e kilátása a XIX. századi Európában egy ilyen együttélésnek? Mit ismersz fel nagyobb értéknek: a sokféleség együttélését vagy az államok nemzeti homogenizálását a kisebbségi csoportok elüldözése árán? Tudsz-e részletesebben a Čukur-kútnál történt összetűzésről?

3. Miben nyilvánult meg a zsidók hátrányos helyzete (egyenlőtlensége) a XIX. századi Európa nagyobb részében és Szerbiában?

4. Mely helyeken volt tartózkodási joguk a zsidóknak a Szerb Kenézségben? Változott-e valami az életükben a muszlim lakosságnak Szerbiából való távozásával? Mikor kapnak a zsidók véglegesen teljes polgárjogot Szerbiában?

5. Mit gondolsz, tanítani kellene-e iskoláinkban Miloš Obrenović 1859. évi rendeletét?

6. Mi tekintendő pozitívnak és mi szégyenletes a Jakov Jozefović Kragujevacról való elűzésére tett kísérlethez fűződő 1845-1847. évi eseményekben?

7. Mely körülmények között játszódott le a szerb-albán megegyezés a Gnjilanei kerületben 1906-1907-ben? Ki a fő forrásunk ezekkel a történelmi eseményekkel kapcsolatban?

8. Milyen az albán és szerb közösség együttélésének intézményes kerete ezen a vidéken?

9. Végül is mi zilálta szét az etnikumok közötti viszonyokat és vetett véget az együttélésnek? Vajon a szerb-albán viszonyok történetében a hangsúlyt az egymással való leszámolásokra és erőszakra kell helyezni, vagy ugyanígy a történelmen át az együttműködés és az együttélés példáira is?