A balkáni háborúk és az I. világháború 1912-1918.

A katonailag és anyagilag kimerült Szerbia 1914 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchiával háborús összetűzésbe sodródik, mely világháborúvá terebélyesedett. Az etnikai albánokat, a mai macedónok és sandžaki bosnyákok elődjeit már 1914 folyamán mobilizálták, és a Szerbia védelme tekintetében kritikus állásokra küldték. A macedónok kitűntek Szendrő [Smederevo] 1914. évi védelmében, míg az ún. muszlim zászlóaljakba besorozott albánok és a bosnyákok elődjei figyelemre méltó szerepet játszottak Belgrád 1915. októberi védelmében. Mind a balkáni háborúkban, mind pedig az I. világháború folyamán a szerb hadseregben jelentős katonai hozzájárulásukat adták a szerbiai romák és zsidók. A háború alatt születnek meg az első kiáltványok és a konkrét politikai együttműködés a Szerb Királyság és az Osztrák-Magyar Monarchiában élő horvátok, szerbek és szlovénok politikai képviselői között.

Ó-Szerbia alkotmánya

A balkáni háborúk után Szerbia lakossága a hozzácsatolt macedóniai, Kosovo és Metohijai-i és sandžaki területeken nem kapott egyenlő jogi és politikai státust, mint amit a Kumanovó előtti Szerbia keretében Szerbia polgárai élveztek. Erről tanúskodik – az ideiglenes intézkedések mértékét előíró néhány ideiglenes rendelet mellett az 1913. novemberi királyi rendelet, mely előírja az ún. Ó-Szerbia-i alkotmányt (Srpske novine, 1913. november 23., 257. szám). Az Alkotmányt a Kumanovó előtti területeken alkalmazott 1903. évi alkotmánnyal azonos szakasz számozással adták ki azzal, hogy az alkotmányszakaszok pontosan a felét kihagyták belőle. Éppen a törölt szakaszok sokkal beszédesebben szólnak az ott bevezetett hatalom jellegéről és ezekben a tartományokban a polgárok politikai jogairól és szabadságáról, mint maga az 1913. évi Alkotmány szövege. A többi között a törölt szakaszok között találhatók a sajtószabadságot (22. szakasz), a politikai gyülekezés szervezéséhez való jogot (24. szakasz), a polgárok szavazati jogát (83-96. szakasz), a Nemzetgyűlés törvényalkotási befolyását (33., 34., 35., 37., 38., 54., 55., 60., 62-71., 76-82., 97-130., 134., 136-139. szakasz), a körzeti és községi önkormányzatok megválasztásának eljárását és felhatalmazásait (160-169. szakasz), valamint a bírósági hatalom pártatlanságát és a szabályos bírósági eljárást (148-9, 151, 154, 156-157. szakaszok) szabályozó szakaszok.

A szerb katonaság bevonul Bitolába

Ó-Szerbia alkotmánya

Mint ahogyan az már a felsorolt szakaszok tartalmának futólagos áttekintéséből is látható, a Szerbia új területein szervezett politikai rendszerben a szerb parlamentarizmus és politikai jogok és szabadság szinte egyetlen demokratikus vívmánya sem szerepelt. A kortársak figyelmeztettek, hogy az új államban ezek a területek alacsonyabb szinten érvényesíthették jogaikat a helyi önkormányzatok terén, mint az ottomán intézményi modellben. Másrészt, a nagy narratívunkban, azaz a hivatalos mitológia és történetírás gyakran kiemeli, hogy ezek a területek a hozzácsatolással az ázsiai sötétségből végre bekerültek a „modern“, „európai“ államok stb. kötelékébe.

Az ún. Ó-Szerbia polgárainak hátrányos megkülönböztetése a kormány világosan felállított politikájából eredt. Pavle Marinković képviselő és Stojana Protić miniszter a Nemzetgyűlésben 1913 novemberében folytatott vitája során, Protić ugyanis nyíltan kimondta, az egyesített területeket nem tekinti a Szerb Királyság területrészének. A szerb területek félelmét annak lehetősége váltotta ki, hogy e területek nem szerb többsége élni kezd szavazati jogával, és képviselőik bekerülnek a Szerb Nemzetgyűlésbe.

Dimitrije Tucović, “Szerbia és Arbánia”

Dimitrije Tucović 1881-ben született a Čajetina melletti Gostilje faluban. A gimnáziumot Užicében végezte el, és a belgrádi Jogi Karon szerzett oklevelet. 1903-ban egyike a Szerb Szociáldemokrata Párt megalapítóinak. A nemzetpolitika területén a szabad balkáni népek szövetségének eszméjéért, a nemzeti elnyomás és a militarizmus ellen általánosságban szállt síkra. Fellépett Bosznia-Hercegovina 1908. évi osztrák-magyar annektálása, de a balkáni háborúk idején tett albániai szerb hódító és gyarmatosítási törekvések ellen is. A szocialista Radničke novine lapban megjelent riportjaiban és a Szerbia és Arbánia című könyvében felemelte hangját a szerb katonaság háborús bűnei, valamint az albániai szerb katonai közigazgatásban intézményesített visszaélések és erőszak ellen. Ebbe a könyvében Tucović kikelt az albánokról alkotott negatív sztereotípiák miatt is, melyek olyannyira elterjedtek, hogy a kor legtekintélyesebb publicisztikájába is bekerültek. Például, dr. Vladan Đorđević 1913-ban nyomtatott könyvében az albánokat őskori vérszomjas embereknek mutatja be, akiknek még mindig megmaradt a farkuk, ami másoknál az evolúció során már visszafejlődött. Tudni kell, hogy Đorđević sem műveltsége, sem társadalmi státusa tekintetében nem számított komolytalan publicistának. A maga idejében az „első szerb sebész“ hírében állt, a Szerb Tudományos Akadémia tagja és egykori miniszterelnök volt.

Az albánokról alkotott negatív sztereotípiák jelenléte és gyakorisága a mai napig sajátos lakmusz papír maradt a szerb társadalomban a nacionalizmus és az idegengyűlölet hevességének meghatározásához. Tucović a könyvében jelentős teret szentelt kora szerb politikai és diplomáciai életében, valamint publicisztikájában az albánokról kialakított negatív sztereotípiák eloszlatásának és a soviniszta sablonok leleplezésének. Ezen túl Tucović bizonyos empátiával (együttérzéssel) viszonyul az albánokhoz és készséget mutat, hogy racionálisan és pártatlanul megértse helyzetüket az albániai szerb gyarmatosító hadjárat nyomán kialakult helyzetben. Az elhivatott humanista baloldal legfinomabb modorával tiltakozott az albánokkal szembeni szerb imperiális politika ellen. Tucović vitathatatlan műveltséggel és rendkívül meggyőzően körvonalazza az albán nép egy egészen más antropológiáját, mely nem az eleve definiált elmaradottságról és a veleszületett negatív jellemről szól, hanem az anyagi életkörülményekről, és az adott helyzet gazdasági, politikai és katonai összefüggéseiről.

A szerb katonaság Durrësben

Az Albániában és Kosovóban elkövetett szerb háborús bűnökről írva és a szóban forgó térségekre kényszerített gazdasági kizsákmányolási rendszert bírálva, Tucović eleget tett polgári kötelességének. Polgári bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a háborús elragadtatásban és a balkáni háborúkban aratott győzelmektől ittasan figyelmeztesse polgártársait, hogy Albánia szerb meghódítása „a szerb népről első ízben rántotta le a felszabadulásáért harcoló becsületes nép leplét.“ Nem kevesebb polgári bátorság kellett ahhoz sem, hogy kimondja, Szerbia a megszállt területeken való fellépésével „méltón lépett az angolok, hollandok, franciák (gyarmati) társaságába“. Másrészt, és jelentős időtávlatból el kell ismernünk, hogy Tucović ezzel a senkit sem kímélő politikájával kora Szerbiáját beírta a világ civilizált államainak sorába, mert éppen az önreflexió és a saját etnikai és nemzeti előítéletek bíráló felülvizsgálata egy társadalom vagy politikai közösség érettségének legfőbb mércéje.

Tucović Szerbia és Arbánia című könyve és a Radničke novine (1912–1913) lapban megjelent írások idézetei a balkáni háborúk folyamán elkövetett szerb háborús bűnökre és gyarmatosítási törekvésekre reagálva, hosszú ideig voltak használatban egyfajta ellentézis és alternatív leckeként az albánoknak a szerb és jugoszláv társadalomban való ábrázolása terén. Tucović könyvét a szocialista Jugoszláviában lefordították albán nyelvre is, és a nyilvános diskurzusok során hathatós érvként használták fel a szerbek és albánok között hirdetett testvériség-egység kiépítéséhez.

Muszlim zászlóaljak Belgrád védelmében 1915-ben

Jóllehet az ún. Ó-Szerbia lakosai a balkáni háborúk után formálisan és ténylegesen is másodrendű polgároknak számítottak, akikkel szemben a Szerb Királyság diszkriminatív politikát folytatott, ugyanakkor ez az állam a háborús vész idején úgy döntött, behívja őket katonai szolgálat teljesítésére. Az ún. Új területeken élő muszlimok besorozásáról szóló döntés a Szerb Katonai Vezérkar és a Szerb Kormány hosszas kétkedése után született meg. Egy sor indíték szólt a döntés meghozatala mellett, kezdve a háború folytatásához szükséges embererő biztosításának elkeseredett szükségletétől a besorozás és a háborúzás olyan megítéléséig, miszerint az az új alattvalók állami rendszerbe történő integrációjának formája. Erről egy elaborátuma tanúskodik, amelyet Damjan Popović tábornok, az Új területek csapatparancsnoka küldött a Vezérkarnak. Az elaborátumot szkopjei parancsnokságán írta 1914 decemberében, mindössze néhány nappal a kolubarai csatában kivívott nagy szerb győzelmet követően: „Jó lenne, ha a muftik és a hodzsák által oda lehetne hatni, hogy ők is a maguk részéről befolyásukkal oda hassanak, hogy a muszlimok ezt az első besorozást a mi kívánságunkként éljék meg, mellyel mindenben kiegyenlítjük őket velünk, és még azt is megengedjük nekik, hogy a katonaságban szolgáljanak. Részünkről mindent meg kell tenni, hogy a besorozott újoncok vallási szertartásaikat ugyanúgy végezhessék, mint ahogyan a török katonaságban töltött szolgálatuk alatt is tették, és ahogyan az a francia és az angol katonaságban gyakorlat”. A francia és az angol gyarmaturalom modelljének követése elég egyértelműen igazolja Tucovićnak a hozzácsatolt vidékeken a szerb közigazgatás megszervezésével szemben megfogalmazott kritikáit. A vallási sajátosságaik megóvására irányuló gondoskodása ellenére, aggodalomra ad okot Popović diszkrimináló és lenéző hozzáállása a muszlimok polgári jogainak összességéhez. A muszlimok emancipációjának folyamatát a muszlimoknak a többi szerbiai állampolgárokkal a kötelességeik, de nem az állampolgári jogaik terén történő kiegyenlítésében látja, elsősorban a legnagyobb és legnehezebb kötelesség, az országnak az ellenséggel szembeni védelme terén.

Iszlám vallású szerb katonák (vallási szertartás)

Iszlám vallású szerb katonák (vallási szertartás)

A muszlimok besorozása már 1914 decemberében és 1915 januárjában elkezdődött, a katonai kiképzésük pedig Nišben folyt. Vasa Eškićević szerb tiszt 1915-ben vonatutazásának egy részét az Új Szerbiából származó sorkatonákkal tette meg: „Nišben váltunk el, mindenki ment a maga útjára. Útitársaimat, a macedón újoncokat, a Niši mezőre vitték, ahol már több ezren gyűltek össze, és azonnal megkezdték gyorsított ütemű kiképzésüket. Ki mindenki volt itt! Törökök, arnauták és egyéb szedett-vedett nép, mindenki a saját népviseletében, amelyre az állami katonakabátot öltötték fel, fejükre pedig a piperkőc sajkacsát rakták. Néhány napig figyeltem, hogyan gyakorolnak, és ámultan a kiképzés folyamán tanúsított könnyelműségükön, főként, amikor a kis káplár mereven, szigorú és hivatalos hangon magyarázta, milyen tartásban kell állniuk a legfontosabb helyen, az ˓álló figyelőőrsönʾ, hogyan kell a puskát tartaniuk, és hány lépésre közelítheti meg őket az ellenség katonája vagy bárki más.” A szóban forgó újoncokat vezényelő szerb tisztek már kisebb lelkesedéssel szemlélték a helyzetet. Néhány fennmaradt jelentés a besorozott katonák körében a keresztény hitre való térítéstől elterjedt félelemről, valamint arról, számol be, hogy ellenszenvvel viselik a számukra keresztre emlékeztető sajkacsát, ezért összevarrják, így a hagyományos albán sapkára (plis vagy kecse) emlékeztet. Több besorozott katona nyíltan kinyilvánította a szerb államról alkotott rosszalló véleményét, és kilátásba helyezte, hogy megadja magát az ellenségnek. Említést tesz arról is, hogy a muszlim zászlóaljakat nem lehet önállóan bevetni a harcokba, mivel „ők egy rendezetlen rakás katona”. Felrótták nekik azt is, hogy a magasságuk szerint helyett, falubeli hovatartozásuk szerint sorakoznak a rajvonalban, gyakran elhagyják a laktanyáikat és nehezen ellenőrizhetők. Mivel a szerb katonaságnak minden emberre szüksége volt, márciusig Nišben mintegy 7000 újonc muszlim katona tartózkodott, majdnem két teljes ezred.

A hadállásokon 1915-ben

1915 őszén Belgrád képezte a szerb védelem egyik kulcspontját, és kiderült, hogy az 1915 januárjában besorozott muszlimok több mint felét májusban osztják be a főváros védelmére. Többségük Belgrádban állomásozott ugyanazon év október 6-án is, amikor megkezdődött a balkáni hadszíntér egyik leghevesebb ütközete. Az említett csata számos részlete a Szerb Királyság első világháborús történetének szerves részévé vált, míg egyes események – mint a Dragutin Gavrilović őrnagy vezette roham – szinte mitikus méreteket öltöttek a nemzet emlékezetében. A Belgrádért vívott háromnapos ádáz küzdelemnek egy teljesen mellőzött részlete a „muszlim zászlóaljaknak” a katonai műveletekben való részvétele. A Vezérkar a muszlim újoncok mellé Belgrád Város Védelmi Parancsnokságának egy sajátos utasítást, azaz „véleményt is küldött a jellembeli és erkölcsi tulajdonságaikról, valamint szokásaikról... a velük szembeni minél helyesebb bánásmód, és minél ésszerűbb taktikai bevetésük céljából”. A dokumentum 12 pontból, a laktanyába érkezésük után az újoncokért felelős szerb tisztek észrevételeiből állt.

Először az albánoknak szenteltek figyelmet. Megállapították, hogy „az arnauta katona” hallgatag, bizalmatlan, zárkózott és önfejű. „Testileg egészségesek, a lelki állapotukat viszont nehéz megítélni”. A dokumentum megemlíti még az otthonuk iránti nosztalgiájukat, és azt is, hogy csupán a barátaikkal szemben tanúsítanak rokonszenvet. Nem tűrik a szigort, és „náluk nagyon fejlett az idegen iránti gyűlölet”. Passzív ellenállásuk és a szerb katonaság elöljáróival szembeni méltóságteljes magatartásuk mutatja a helyzetükkel szembeni ellenérzésük mértékét.

Az újonc katonák arculatát taglaló említett jelentés arról is szól, hogy tisztelik a vallási szokásokat, ami különösképpen a tisztálkodásnál látható. A kiképzés jól halad, de a katonai ismeretek átadásában gondot okoz a nyelvi különbség. Ugyanis, ezek a katonák elöljáróikkal tolmács segítségével értekeztek, csak kevesen beszéltek szerbül. Ugyanakkor megjegyzik, hogy gyorsan megértik a szerb nyelven elhangzó parancsokat.

Az Ada Ciganlija védelme, roham az Ágyúszíneknél és Šemsa Midović barikádjai

Az október 6-i tömeges német tüzérségi előkészület után, a következő napon elkezdődtek a közelharcok, amelyek átterjedtek Belgrád utcáira. Bogosav Vojnović-Pelikan, a Belgrád védelméért vívott harcok résztvevője dicsérő szavakkal illette a Tufegdžić parancsnoksága alatt álló muszlim zászlóaljakat: „Osztagát (kombinált, D. Šarenac megjegyzése) a 10. keretezred két zászlóalja is alkotja, új harcosaink sandžaki muszlimok. Tufegdžić ezredes kitervelt parancsnoksága alatt a két zászlóalj méltónak bizonyult a szerb fegyver viselésére, a Színház előtt, az Alapkezelő Igazgatóságnál emelt barikádjuk pedig a sjenicai Šemsa Midović káplár parancsnoksága alatt a legtovább állt ellen az osztrákoknak, akik a Dorćolról nyomultak, de mindaddig nem tudták elhúzni a barikádokat, amíg a németek ki nem törtek a Londonnál.” Ugyanez a szerző, Bogosav Vojnović-Pelikan, említi egy muszlim zászlóalj szerepét a németek Ada Ciganliján megkísérelt partraszállásának sikeres visszaverésében. „Azokat a részeket, amelyeket sikerült átszállítani az Adára, megsemmisítette a mi legénységünk, a 7. ezred II. körben mozgósított egyik zászlóalja és a 10. (muszlim) keretezred” – írja. A háromnapos csata után a 10. keretezred háromnegyedét megsemmisítették, ugyanígy Belgrád védelmének összes többi szerb alakulatát.

Védelem az Ada Ciganliján

Írott dokumentumok maradtak fenn az albánok részvételéről és bátorságáról ezekben az utcai harcokban. A hallottakról Vasa Eškićević szerb tiszt a következő tanúságtételt hagyta hátra: „Mennyire elképesztőek voltak a belgrádi harcok, abból is látszik, hogy a szerémségi osztag elveszítette emberei kétharmadát, a kettőszáz csendőrből pedig mindössze négyen maradtak életben! Különösen véres harcok folytak a Száva hídtól az Ágyúszínek és a Slavija irányába haladva. A németek egész zászlóalja álló állásból tüzelt, amikor pedig az Ágyúszínekhez közeledtek, a szerb komitácsik és az arnauta katonák egy egysége, gránáttal és szuronyos puskákkal hiúz módjára rohant rájuk, nem egész 10-15 percen belül az egész helyszínen ellenséges holttestek hevertek. Arnautáink, annak ellenére, hogy újoncok voltak, a komitácsikkal együtt bámulatos hőstetteket hajtottak végre.”

Mihailo Živković tábornok, Belgrád védelmi parancsnokának 1915. október 8-ára vonatkozó naplójegyzetei szerint a bosnyákok az Ada Ciganliján és a dunai rakparton foglyul ejtett több száz szerb katona között vannak. A muszlim zászlóalj megmaradt részéről Živković azt írja, hogy kezdtek szétszóródni, és Topčider irányába vonulnak vissza. A megadás és a demoralizálódás eseteit feljegyezték azokon a védelmi vonalakon is, amelyeket etnikai szerb katonák tartottak, és soraikban nem harcoltak nemzeti kisebbségi katonák. Ebben az összefüggésben a legjelentősebb annak a szerb legénységnek a németek általi foglyul ejtése, amely a mai Milan Gale Muškatirović Sportközpontot körülvevő térséget védte. A muszlim osztagok így a hősi védelem és a belgrádi állásokról történő visszavonulás során is osztoztak a szerb katonák sorsában.

A háború második felében - 1916 végen - a balkáni harctéren a szerb katonaságnak sikerült visszaszereznie a Szerb Királyság állami területének egy kis részét: Bitolát és környékét. Ezt a helyzetet 1917 elején arra használták ki, hogy a muszlim lakosságot újból behívják a szerb katonaság soraiba. A szerb katonai bizottság néhány száz muszlimot és keresztényt sorozott be és „katonai szolgálatra esketett fel”. Ők a bitolai hadosztály regrutái voltak. Munkaerőként és katonaként is szolgáltak. A történelmi forrásokból kiderül, hogy velük szemben enyhébb bánásmódot alkalmaztak a katonai fegyelem tekintetében.

A Szerb Királyság körülbelül 707 000 polgára teljesített katonai szolgálatot az 1914-1918. évi időszakban, közülük ötventől hatvan ezren az „új területekről” származó keresztények és muszlimok voltak. Tehát, a besorozott katonák nem mellőzhető hányada, aki egészen bizonyosan nem érezte magát szerbnek, legalább egy pillanatban a szerb állam háborús törekvéseinek részét képezte. Szintén, a Belgrádot 1915-ben védő katonaság valószínűleg egy tizedét a muszlim zászlóaljak tagjai alkották, amelyek néhány esetben sorsdöntően védték Szerbia fővárosát. A kisebbségi csoportok részvételének elismerése magával kellene, hogy vonja az említett népek tagjaihoz való viszonyulás miatti sajnálatot, és a szélesebb közösségnek az érdemeikért kifejezett köszönetét. Egy ilyen lépés a szerb oldalról pozitív visszhangra találna a bosnyák és az albán nyilvánosság körében, Belgrád védelmének említett eseményeit pedig integrálhatnák a szóban forgó népek katonai hagyományának és történelmének szélesebb összefüggéseibe.

 

Kérdések:

1. Milyen összefüggésben és milyen mércék szerint tekinthetők a balkáni háborúk emancipáló és felszabadító háborúknak? E kérdést illetően feltétlenül ellentétes nézetek szerint kell-e a történelmet tanítani Szerbiában és Kosovóban, vagy Macedóniában?

2. Milyen volt a Szerb Királysághoz csatolt területek etnikai térképe? Milyen volt a szerb állam viszonyulása a hozzácsatolt területekhez? Miért vonták meg az ún. Ó-Szerbia polgáraitól polgári és politikai jogaikat? Mely dokumentum törvényesített azt? Vannak-e olyan elemek, amelyek indokolttá teszik azt, hogy Szerbia gyarmattartói kormányzásáról beszéljünk ezeken a területeken és Albániában?

3. Szerinted miben rejlik Dimitrije Tucović jelentősége a szerb-albán viszonyok történetében? Milyen mértékben kellene manapság feleleveníteni Tucovićnak az akkori időkben kinyilvánított kisebbségi véleményét?

4. Mennyire volt jelentős az etnikai kisebbségek hozzájárulása Szerbia védelméhez 1915-ben? Milyen módon fejezhetné ki köszönetét a mai szerb állam az említett kisebbségi csoportok tagjainak? Hozzájárulna-e egy ilyen gesztus a szerb-albán és a szerb-bosnyák viszonyok javulásához, vagy inkább továbbá bonyolítaná azokat?