A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság / Jugoszlávia (1918-1941)

A dolgok állását tovább bonyolította az a tény, hogy az újonnan alakult államokban azokhoz a nemzetekhez tartozó etnikai kisebbségek éltek, amelyeknek az anyaországai a háborúban vereséget szenvedtek. Ez pedig az immanens nacionalizmuson túl, a „vesztes nemzetek” tagjaival szembeni kifejezetten egyenlőtlen bánásmódhoz vezetett. Érthető módon, ez az újonnan megalakult jugoszláv államban kiváltképpen a németekre és a magyarokra vonatkozott, akik az északi országrészben igen népes etnikai kisebbségeket alkottak. Szintén, az albán-szerb viszonyok sajátossága miatt, a Jugoszláv Királyságban az albán kisebbség tagjai is sok szempontból jogfosztott polgárok voltak. Végül, a háborús konfliktuson kívül, a viszályok tényezőjeként hatott (a korábbi Szerb Királyság területén) a többségi és a kisebbségi csoportok különböző vallási közösségekhez tartozása is.

Általánosítva, a Királyság a kisebbségi lakosságához kedvezőtlenül viszonyult. A szerb hatalmi körök képviselői nem rendelkeztek jelentősebb tapasztalattal a többnemzetiségű közegben folyó életről: a Szerb Királyság 1912/13-ig etnikailag szinte homogénnek számított. A nagyon kis létszámú kisebbségekkel szemben jobbára bizalmatlanság uralkodott. Számos jogszabály közvetlenül diszkriminálta a kisebbségi lakosságot – főként a nem szláv származásúakat –, míg a mindennapi élet szférájában törvényileg megalapozatlan gyakorlati akadályokat gördítettek eléjük. Az ilyen helyzet olyasmit is kiváltott, hogy a kisebbségi nemzetek tagjai a nemzetközi jog eszközeivel élve – a Népszövetségnek petíciót nyújtottak be a Jugoszláv Királyság ellen. Ennek ellenére a nemzeti kisebbségek helyzete jelentősebben nem fordult jobbra. Az egyedüli kivétel a német nemzeti kisebbség helyzetének javulása a II. világháború előestéjén, ami inkább Németországnak az akkori Európában betöltött különleges helyzetének és gyakorolt befolyásának eredményeként tudható be.

Az állami politika etnikai előjele a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban / Jugoszláviában

Az egyéni és kollektív szintű politikai és nemzeti emancipációval összefüggő kérdéscsoport keretében, mindkét jugoszláv államban külön hangsúlyt kell helyezni ezen jogok névleges, azaz normatív és tényleges érvényesítése közötti különbségre. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban a három államalkotó nemzet kihirdetett egyenjogúsága mellett már a Vid-napi alkotmány meghozatala (1921) alkalmával ténylegesen majorizálás történt, és ez az irányvonal később is folytatódott. Ezután, jóllehet az önkormányzatok különböző rendszereit törvényi keretekbe foglalták, a Vid-napi és később az oktrojált parlamentarizmusi rezsim teljes időtartama alatt kerületi népgyűlési választásokat csak egyszer (1927), járási népgyűlési és bánsági tanácsi választásokat pedig egyszer sem tartottak. Az Alkotmány ugyan polgári egyenjogúságot hirdetett, a monarchikus államberendezésű Jugoszlávia idején az állami politika szinte minden vonatkozását mégis etnikai kulcsnak megfelelően hajtották végre. A két háború közötti királyság idején eleve szinte teljesen az etnikai kritérium határozta meg a (bizalmas) adminisztratív procedúrát a migrációs politika vagy az agrárreform intézkedéseinek végrehajtásában. A kivándorló útlevelek vagy a külföldiek számára beutazási vízumok kiadásának eljárását legfőképpen az etnikai kritérium döntötte el. A nem kívánatos külföldiek között az első helyen a zsidók és a németek szerepeltek. Másrészt, a kivándorlási politika területén támogatták a nemzeti kisebbségek, elsősorban a törökök (muszlimok), magyarok és a németek kitelepülését. Az említett kisebbségi csoportok tagjai a kérelmezést követően gyorsan megkapták az útlevelet, ugyanakkor az úgynevezett nemzeti elem, a három államalkotó nemzet tagjai számára a procedúra igen körülményesen zajlott, és néha a központi hatalom (oktatásügyi miniszter) végleges jóváhagyását igényelte. Ez főként olyan esetekben volt jellemző, amikor a kérelmezők a családtagjaikkal együtt nyújtották be a kivándorló útlevél iránti kérelmüket.

Az SZHSZ Királyság és a Jugoszláv Királyság alkotmánya is az állampolgáraik mozgásszabadságát hirdette, ezért a kivándorlási politikába bevezetett nemzetiségi kritériumot az állami közigazgatásban keringtetett bizalmas (titkos) leiratok segítségével érvényesítették. Az ilyen leplezett állami politika következményeként a lakosság 7-8 százalékát alkotó etnikai csoportok egyes években a Királyságból kivándorlók összlétszámának szinte felét tették ki. Ha a számadatok elemzését az etnikai csoport kivándorolt tagjainak 10 000 lakosra jutó számával vetjük egybe, az adatok még sokatmondóbbak. Az etnikai németek és magyarok esetében az (1921. és 1928. év közötti időszakra vonatkozó) átlagos éves arány ebben a viszonylatba 47,08, az etnikai szerbek, horvátok és szlovénok esetében a kivándorlók aránya mindössze 9,59. Ez az arány 1924-ben több mint 10:1-hez az említett kisebbségi csoportok javára. Ezek a számarányok nem foglalják magukba a Törökországba kivándorolt törököket és muszlimokat, akikről a hivatalos állami statisztika nem vezetett nyilvántartást.

Az agrárreformot szabályozó törvényhozás úgyszintén a szociális-gazdasági kritériumokat és a polgárok törvény előtti egyenlőségét hirdette, ám a gyakorlatban az agrárérdekeltek (azok, akiknek földet osztottak) szinte kivétel nélkül etnikai szerbek, horvátok és szlovénok voltak. Sőt az agrárreformokat igen gyakran éppen a kisebbségi csoportok kárára hajtották végre, mint például a török és az albán nemzeti kisebbség esetében az ún. Dél-Szerbiában. Az Állami Jelzálogbank a XX. század 20-as éveiben hiteleket biztosított a török birtokok és a megművelhető földek vásárlására.

A lényegi identitási konszenzus nélkül megalakult állam, politikai konszenzus hiányában is szenvedett, a még nagyobb gondok pedig az önkormányzatot lehetővé tevő vagy az alapvető polgári jogokat biztosító, egyébként is sovány jogszabályok végre nem hajtásából eredtek. Az etnikai alapú konfliktusok annyira kifejezettek voltak, hogy 1925-ben még a vámtarifákról szóló parlamenti vita során is törzsi és etnikai viszályok kerültek felszínre, ezért nem folytattak józan vitát a javasolt vámilletékek alkalmazásának gazdasági eredményeiről sem.

A polgári, politikai és nemzetiségi emancipáció terén tapasztalható bizonyos előrelépés az állami politikát meghatározó etnikai és politikai kritériumok szerint különböző terjedelmű volt. Nemzeti értelemben a szlovén és a szerb etnikai korpusz ért el jelentős emancipációt, ugyanis először egyesültek szinte teljességükben egy saját nemzetállam kereteiben. A politikai értelemben névlegesen az egyenjogúság és az általános választójog emancipáló eszméit terjesztő Vid-napi parlamentarizmust olyan rezsimek követték, amelyek a hirdetett mércéket olyan mértékig süllyesztették és kompromittálták, hogy a teljes korábbi emancipációs projekt megsemmisítéséről beszélhetünk. Az unitáris jugoszlávság hirdetése még inkább veszélybe sodorta a rend legitimitását, amely ily módon tagadta a nemzeti sajátosságot, még a nemzet szinten elismert etnikai csoportok esetében is.

 

Kérdések:

1. Milyen mértékben tekinthető a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása a nemzetek önrendelkezési jogának megvalósításaként? Mely nemzetek voltak feltételesen szólva elégedettek az első Jugoszláviával és mely nemzetek számára volt kifejezetten kedvezőtlen a jugoszláv hatalom nemzetiségi és állami politikája?

2. Volt-e meghatározott szerepe az etnikai kritériumnak az állami politika végrehajtásában, vagy az állam kizárólag a polgári egyenjogúság elvét követte?

3. Egyformán viszonyult-e az állam összes polgárához az agrárreform végrehajtása vagy a kivándorlói útlevelek kiadása terén? Az egyenlőtlenségek a jogszabályokból eredtek, vagy jogszabály- és alkotmányellenes módon kényszerítették ki azokat?