A szocialista Jugoszlávia (1945-1991)

A népfelszabadító harcot tevőlegesen segítő vagy hozzá semlegesen viszonyuló és a megszálló rendszerben szerepet vállaló, vagy a kiváltságos helyzetüket más kárára kihasználó (ami a háború idején is fennállt) német nemzetiségű lakosság közötti megkülönböztetést 1944 novemberében formalizálták. Lényegében, osztályozták a német nemzetiség tagjainak gyakorlati és erkölcsi magatartásmódját is, hiszen többségüket táborokba hurcolták, ahol sokan meghaltak, a legtöbbjüket pedig kényszerrel kitelepítették Németországba.

Teljességében tekintve, a bosszúálló erőszak sajnálatos első hullámát követően a jugoszláv hatalom 1945-től a testvériség-egység eszméjét igyekezett érvényesíteni a jugoszláv nemzetek és kisebbségek (nemzetiségek) körében. Az egyik elsők között (már 1945 májusában) meghozott törvény tiltotta a nemzeti, faji és vallási alapú gyűlölet és viszály szítását, szigorú büntetéseket helyezve kilátásba a törvényszegők számára. Jugoszlávia szintén azon országok közé tartozott, amelyek az Egyesült Nemzetek Szervezetében a leghaladóbb álláspontokat képviselték a kisebbségi lakosság jogai nemzetközi szinten történő védelmét illetően. Az ilyen hozzáállást tovább szilárdította Jugoszláviának az el nem kötelezettek mozgalmában betöltött szerepe; végül is a kisebbségi nemzetek tagjainak a Jugoszláv Kommunisták Szövetség és az állami hatalom legmagasabb rangú szerveiben is voltak képviselői.

A szocialista ország minden polgárára vonatkozó politikai kereteken belül érvényesültek a nemzetiségek egyenjogúságának eszméi, miközben az 1974. évi Alkotmány előirányozta „az emberek, nemzetek és nemzetiségek közeledését, az érdekeikkel és a szocialista társadalom egyre gazdagabb kultúrájának és civilizációjának megteremtése útján kifejtett törekvéseikkel összhangban”.

A szocialista Jugoszlávia mint emancipációs projekt?

A szocialista Jugoszlávia jelentős mértékben hirdette és érvényesítette az addig el nem ismert olyan nemzetiségi csoportok nemzeti emancipációját és érvényesülését, mint amilyenek a macedónok és montenegróiak, később pedig a bosznia-hercegovinai és szandzsáki muszlimok voltak. Az albánok nemzeti emancipációjának státusjogi és politikai összefüggései jelentős szintet értek el a Kosovo és Metohija területén létrehozott autonómia kereteiben. Politikai értelemben azonban nem voltak meg még a demokrácia minimális koncepciójának előfeltételei sem (választójog és szabad választások) - ahogyan azt Schumpeter megfogalmazza. A szocializmus a képviseleti helyett a részvételi demokrácia különböző formáit iktatta be, amelyek az emberek tömeges és állandó részvételét foglalták magukba a munkaközösség, a helyi közösség és hasonlók szintjén. Az ilyenfajta részvételi demokrácia a legközvetlenebb politikai értelemben gyakran magában hordozta a tömeges emancipáció jellegét is. A nemzeti egyenjogúság és az ország föderatív-konföderatív berendezési rendszerével szembeni kihívások a szerb politikai és értelmiségi formális és informális körökből érkeztek, amelyek a szerb nemzet emancipációjának és egyenjogúságának megvalósítását a tartományok kérdésének megoldása és a szövetségi állam hatáskörének erősítése keretében fontolgatták. Amikor a szerb recentralista erők Slobodan Milošević idejében ezeket a törekvéseket egyoldalú döntések és sikertelen pártfórumi leszavazások útján próbálták megoldani a föderáció intézményein belül is, megkezdődött a jugoszláv állam összeomlásának folyamata.

Amikor áttekintjük az Első és a Második Jugoszláviának a modernizálás és emancipáció terén elért vívmányait, elkerülhetetlenül olyan következtetéseket vonhatunk le, amelyek arra utalnak, hogy a fejlődés és az emancipáció összes alkotóelemét illetően, a szocialista Jugoszlávia időszaka sokkal intenzívebb és sokoldalúbb volt a monarchia idején jegyzett változásoknál. Például, ha összehasonlítjuk a munkásbiztosítás és az egészségvédelem fedettségének, a női polgári jogok és szabadságok, valamint a lakhatási feltételek elért szintjét, a szocialista Jugoszláviában a helyzet annyival előbbre haladt, hogy úgy tűnik, mintha nem különböző országokról, hanem a fejlődés különböző évszázadairól és civilizációiról lenne szó. Sőt, az emancipáció egyes, szigorúan liberális eredetű oldalaiban is a szocialista Jugoszlávia haladóbbnak mutatkozik a Királyságnál. Például, a lakosság és a munkaerő mozgásszabadsága a szocialista Jugoszláviában a hatvanas évektől olyan méreteket öltött, amelyről elmondható, hogy a szocialista Jugoszlávia politikája abból a szempontból liberálisabb volt a két háború között fennálló, névlegesen liberális királyságénál, amely ragaszkodott az útlevelek kiadása és a lakosság mozgása ellenőrzésének egy végletesen merev rendszeréhez.

A nők polgári jogai és egyenjogúság terén, a monarchikus Jugoszlávia idején is voltak kisebb előrelépések a nőkkel szembeni, megörökölt hátrányosan megkülönböztető jogi- és társadalmi rendszer túlhaladása irányában. A Jugoszláv Királyság egész fennállása alatt ugyanakkor érvényben voltak a megöröklött polgári törvénykönyvek olyan rendeletei, amelyek lényegében fenntartották a nők egyenlőtlenségének rendszerét. Csak a szocialista Jugoszláviában váltak formálisan és lényegileg is egyenjogúvá a nők a férfiakkal, olyan emancipációs tartalmakkal, amelyek a jugoszláv társadalmat a női emancipáció nyugati ideáljához közelítették. Az egyedüli terület, amelyen nem történt előrehaladás sem az Első, sem a Második Jugoszláviában a nemi jogokkal összefüggésben a szexuálisan orientált kisebbségekre vonatkozik; a homoszexualizmust ugyanis mindkét Jugoszlávia fennállásának egész ideje alatt büntetőjogi vétségként kezelték.

A különböző fejlődési politikák összehasonlítása során, a haladás megrekedését a királyság idején és a felgyorsult fejlődést a szocialista Jugoszlávia korában, mindenképpen a nemzetközi gazdasági fejlődés különböző összefüggéseivel is magyarázni kell, ugyanis az expanzív monetáris politika, valamint a fogyasztás és a beruházások ösztönzésének neokeynesianizmus-i modelljei a II. világháborút követő időszakban sokkal megfelelőbb körülményeket teremtettek a gazdaság és a társadalom egész fejlődéséhez a szocialista Jugoszlávia idejében. Ebben a szövegkörnyezetben kell megérteni azokat a gazdasági viszontagságokat is, amelyekkel a jugoszláv társadalom a nyolcvanas évek folyamán kezdett szembesülni, amikor is a globális szintű recessziós trendek mellett Jugoszlávia adósságválságba került. Ez a válságos időszak nagymértékben kompromittálta a jugoszláv szocializmus óriási fejlődési és emancipációs vívmányait, és hozzájárult a közös állam későbbi erőszakos széteséséhez is.

Testvériség-egység – a szocialista Jugoszlávia fő ideológiai képlete

A jugoszláv nemzetek testvérisége és egysége szintén az egyik legjelentősebb politikai jelmondat-üzenet volt, a megszállók és csatlósaik elleni sikeres harc előfeltétele és nagyon fontos háborús vívmány, amelyre a szocialista Jugoszláviában a nemzetiségek közötti viszonyok egész rendszere épült. A „testvériség-egység” fogalmának eredete, a sajátos jugoszláv és szocialista tartalma ellenére, az európai és – sajátosan - a francia forradalmi hagyományra (szabadság, egyenlőség, testvériség) vezethető vissza ugyanúgy, ahogyan a jugoszláv forradalom is a helyét a francia forradalom által elindított irányvonalon találta meg (például, Edvard Kardelj 1946-ban Jugoszláviát a „jakobinusok plebejus köztársaságaként” jellemezte). Jugoszláviában ez az ideológiai képlet nem érintkezett sem a testvériség patriarchális eszményképével, sem az egységgel a különbözőségek törlése értelmében – pont ellenkezőleg: a lehetséges egység eszményképét képviselte a nemzeti identitások különbözőségében.

A testvériség-egység koncepciója a lényege szerint alapvétően állami-politikai, illetve az állam többnemzetiségű közösségként meghatározott koncepciójának szóbeli kifejezését képviseli az egynemzetiségű (unitáris) közösség koncepciójával szemben. A jugoszláv kommunisták a nemzetiségi kérdés szemléletében különböző fázisokat jártak meg – az egy jugoszláv nemzet eszméjétől, a Jugoszlávia nemzetei önrendelkezéshez való jogának elve alapján történő feloszlatásának koncepcióján át, a harmincas évek derekán dominánssá váló megoldásig: a jugoszláv népek testvérisége a közös osztályellenséggel szemben folytatott együttes harcban.

A közös forradalmi antifasiszta harcban is, amely Jugoszlávia megszállását követően minden Jugoszláviában élő nemzeten belül folyt (mivel mindegyiken belül a megszállókkal együttműködő erők is jelen voltak), szükség volt a testvériségre és egységre, amely ilyen szókapcsolat formájában éppen a háború kitörése után jelenik meg a kommunista mozgalomban (legelőször „testvériség és összetartás” formájában). Josip Broz Titónak 1941 végén a Borba napilapban közölt cikke is az első olyan szövegek közé tartozik, amelyekben a „testvériség-egység” szószerkezetet használták: „Jugoszlávia népei testvériséget és egységet megteremtve, a Jugoszláv Kommunista Párt fegyveres ellenállást szervezett a megszállók ellen”. Tehát, a testvériség és egység „megteremtése” (ellentétben a háború előtti hatalmi körökkel) tette lehetővé az említett harcot. Szintén, a testvériség-egység ideológiai jelmondat volt, melyre minden társadalmi mozgalomnak szüksége van, mint lényegének tömör kifejezési formájára. Ez az ideológiai tartalom 1943-tól, Jugoszlávia föderációvá való átszervezéséről hozott döntéssel kezdett intézményesülni.

A többi között, a testvériség-egység platformján megnyert háború befejezése után, a testvériség-egység mindenütt megjelenő tartalommá válik, az időszerű valóság és a hirdetett jelszó között ingadozva. A szószerkezet különböző intézmények (főként az iskolák), sportklubok, gyárak, publikációk, sőt a belgrád – zágrábi autóút (Testvériség-Egység Autóút) elnevezésében is helyet kapott. A Jugoszláviában élő különböző nemzeti csoportok közötti jó viszonyok megszilárdításának elismeréseként kitüntetést hoztak létre – a Testvériség-Egység Érdemrendet, két fokozata volt, és 1943-ban Josip Broz Tito főparancsnok döntésével alapították meg.

Boro és Ramiz emlékműve a Prizren melletti Landovicán (1963-1999)

A kisiskolások pionír eskütételétől („Az egységet, a testvériséget – a gazdagságunkat / mint a szemem fényét / őrizem majd én is, Tito pionírja / váljék nevem becsületére”), a Tito beszédeiben elhangzó gyakori említésétől, a legmagasabb szintű állami dokumentumokig – az Alkotmányig, a testvériség-egység szószerkezet az egész társadalmi struktúrát átszőtte. A JSZSZK 1963. évi alkotmányába, a testvériség-egységet az alkotmányos alapelvek egyikeként építették be: „Jugoszlávia nemzetiségei... tudatában annak, hogy testvériségük és egységük további erősítése a közös érdeküket szolgálja, a szabad és egyenjogú nemzetek és nemzetiségek szövetségi köztársaságába egyesültek, és megteremtették a dolgozók szocialista föderatív közösségét.” A Jugoszláv Kommunista Szövetség alkotmányos megfogalmazásában is éppen a definíció egyféle sajátos elemeként említik a testvériséget és egységet: „A Jugoszláv Kommunista Szövetség, a népfelszabadító harc és a szocialista forradalom kezdeményezője és szervezője, a történelmi fejlődés szükségszerűsége révén a munkásosztály és a dolgozó nép szervezett vezető erejévé vált a szocializmus kiépítésében, valamint a dolgozók szolidaritásának és a népek testvériségének és egységének megvalósításában”. Nagyon hasonló megfogalmazást ismétel az 1974. évi Alkotmány is, habár ebben az alkotmányos okmányban a szószerkezet a saját történelmi teljességében jelenik meg: Jugoszlávia „nemzeteinek és nemzetiségeinek testvérisége és egysége”. A „nemzetiség” hozzáadása a többségi (nemzetek) és kisebbségi (nemzetiségek) közösségek egyenjogúsága platformjának a végeredménye.

Az egész Jugoszláviát és külön-külön minden köztársaságát a testvériség-egység kötőszövetként járta át az etnikailag motivált erőszakkal erősen megbélyegzett tragikus tapasztalatok után. A Szerb Köztársaság számára, amelynek kötelékéhez két tartomány – Kosovo és Vajdaság – tartozott, a testvériség-egység képlete különös jelentőséggel bírt összetett etnikai szerkezete összefüggésében, a nemzeti kisebbségek – tehát a nem-jugoszláv származású etnikai közösségek jelentős jelenlétével, amelyek a köztársaság egyes részeiben koncentrálódva tulajdonképpen többséget képeztek ezeken a területeken. Ezért a nemzeti egyenjogúsági politika kulcsfontosságú szerepet játszott azon a törekvésekben, hogy a nemzeti kisebbségek az egyenjogúság és a széleskörű jogok elismerése révén integrálódjanak a társadalmi folyamatokba.

 

Kérdések:

1. Szerinted, melyek voltak a szocialista Jugoszlávia fő emancipációs előrelépései?

2. Mely alapokon épült fel a társadalom a jugoszláv nemzetek és nemzetiségek testvériségének és egységének platformjából kiindulva? Miért utasítják el és kicsinylik le gyakran a mai időkben a testvériség-egység ideológiáját?

3. Mely nemzeti csoportok érték el teljes mértékű érvényesülésüket a szocialista Jugoszlávia idejében?