A II. világháború Jugoszláviában (1941-1945)

Jugoszlávia térségében a II. világháború történetét nagyrészt a tengelyhatalmak támadásának ténye határozza meg, de a nemzetiségek közötti konfliktus sajátos tapasztalata nagymértékben az azt közvetlenül megelőző időszak következménye volt, melynek folyamán a nemzetiségek közötti egyenjogúság hiánya nyomasztotta az államon belüli viszonyokat. A szerb politikai elit uralma és akarathiánya, hogy Jugoszláviában a nemzetiségi kérdést egy átfogó megállapodással oldják meg, nem csak a különböző, nemzetileg orientált politikai koncepciók konfliktusához, hanem tényleges és mindennapos diszkriminációhoz is vezetett, amely a szerb nemzet tagjait sem kerülhette el azokon a vidékeken, ahol kisebbségben éltek. Ha mindehhez hozzáadjuk azoknak a kisebbségeknek a többéves kedvezőtlen helyzetét és elégedetlenségét, mint amilyen a magyar, a német, az olasz vagy az albán, érthetővé válik, hogy Jugoszlávia szétesése milyen mértékben jelentett egy többszörös policentrikus robbanást a nemzetiségi viszonyokon alapuló konfliktusok terén.

Az összeomlott Jugoszlávia területén kialakult összes quisling-tákolmány oly mértékben volt etnocentrikus, amilyenben ezt számukra lehetővé tették, és kimondottan agresszívan viszonyultak a kisebbségekhez. A bűntettek tömegessége szempontjából a Független Horvát Állam járt az élen, a legradikálisabb intézkedések révén népirtó politikát folytatott a szerbek, a zsidók és a romák ellen. Kisebb léptékű rendszerességgel és logisztikai felkészültséggel ugyan, de a bűntettek jellege alapján jelentősebb különbség nélkül nem maradtak alul a katonai és félkatonai alakulatok tagjainak a cselekedetei sem a feldarabolt jugoszláv állam többi részében. A brutális csetnik akciók a nem szerb civil lakosság, és azok életének ezreit követelték, akiket a szerbek közül is ellenségnek, forradalmárnak vagy kommunistának tekintettek. Ugyanakkor a szerbek Magyarország területén, valamint Kosovón is szenvedtek, ahonnan nagy számban száműzték, de gyilkolták is őket.

A „mindenki mindenki elleni háborúja” volt a kegyetlen valóság, amely ellen hevesen felléptek a jugoszláv kommunisták, akik egy széleskörűen inkluzív felszabadító mozgalmat szerveztek. Alapelve Jugoszlávia minden népének megszólítása volt, főként egy antifasiszta, de egy haladó (nem feltétlenül forradalmi) politikai platform mentén. Ez a nemzetiségi szempontból inkluzív, népfronti opció a háború egész ideje alatt egy világosan forradalmi alkotóelemmel is rendelkezett, de tény, hogy a forradalmi elhatározás nem volt elsődleges jelentőségű a fasizmus elleni harcosok toborozása terén.

A népfelszabadító mozgalom számára különleges jelentőséggel bírt az, hogy egy internacionalista mikrokozmoszt képviselt, és soraihoz nem csak a délszláv népek tagjai tartoztak, hanem a német, a magyar, az olasz, az albán és más nemzeti kisebbségek tagjai is erősítették, akiknek az „anyaországa” a háborúban agresszorként lépett fel. Az alapkritérium a fasizmus és a megszállók elleni harcra való elszántság volt. Éppen az antifasiszta paradigma révén nyomatékosították a gyilkos ideológia faji és etnikai jellegű tartalmával szembeni ellenszenvet, melyet legjobban a „testvériség-egység” ideologémája fejezett ki.

Thӓlmannosok – a jugoszláviai németek partizán százada

Jól ismert tény, hogy a Népfelszabadító Mozgalom (NOP) nemzetiségi szempontból inkluzív volt, és antifasiszta alapon a Jugoszlávia területén élő, különböző nemzetek tagjait fogadta be harci soraiba. Ez a politika közvetlenül a Népfelszabadító Mozgalom vezetőinek és alapítóinak – a jugoszláv kommunisták ideológiai környezetéből eredt, akiknek körében teljesen természetesen született meg az eszme, hogy a proletár internacionalizmus nézőpontjából alakítsák át és közvetlenül alkalmazzák annak az állami keretnek a nemzetiségileg heterogén struktúrájára, amelyben jómaguk is tevékenykedtek.

Ezenkívül, a kommunista fegyveres mozgalom vonzotta az alapjában egyforma, internacionalista nézetekhez közeli, nem jugoszláv nemzetek tagjait. Tény az is, hogy Jugoszlávia területén maguk a jugoszláv nemzetek között is háború dúlt, ezért ilyen szempontból is jelentősnek tekinthető az említett internacionalista hozzáállás. A fasiszta megszállók elleni felkelés szervezői is az 1941 júliusában közzétett kiáltványukban (kissé suta megfogalmazással) megszólítják „Jugoszlávia nemzeteit: a szerbeket, horvátokat, szlovénokat, montenegróiakat, macedónokat és másokat”.

A Jugoszláv Kommunista Párt 1941. április 15-én közzétett kiáltványa

Különösen kemény kihívásnak számított egybegyűjteni és felfegyverezve harcra szervezni azoknak a nemzeteknek a tagjait, amelyek Jugoszláviában kisebbségben éltek, az anyaországaik pedig a támadó szövetség tengelyét képezték. Annál is inkább nehéz feladat volt, mert a nemzetiségek közötti viszonyok a háborúk közötti időszakban alapjában kedvezőtlenül alakultak, tele bizalmatlansággal, sőt türelmetlenséggel. Ilyen szempontból különösen a németek, az olaszok, az albánok és a bolgárok kisebbségi közösségei emelkednek ki. Ennek dacára, az összes felsorolt nemzetiség tagjai részét képezték a Népfelszabadító Hadsereg sorainak. Többségükben a háború előtt is Jugoszlávia állampolgárai voltak, de egyesek a megszálló alakulatok soraiból „álltak át” (főleg az olaszok). A kisebbségi nemzetek közül a Népfelszabadító Mozgalomhoz csatlakozó harcosok számát illetően a németek voltak a legkevesebben, annak ellenére, hogy igen jelentős számú kisebbséget alkottak. Míg az olaszok, a magyarok vagy az albánok egész brigádokat alakítottak, a jugoszláviai németekből mindössze egy alakulat állt össze, ami még figyelemre méltóbbá teszi.

A helyi német lakosság Népfelszabadító Mozgalomhoz történő csatlakozásának egyéni eseteire - főként Vajdaság és Szlavónia területén - már 1941-től volt példa. Az egyik legkiemelkedőbb német származású partizán harcos Ivan Muker, aki (az akkori időkben) kissé szokatlan önéletrajzzal rendelkezett: a szlavóniai Daruvárról származó szülők Ausztriába költöztek, ott született fiuk, Ivan.

A család munkát keresve visszatelepült Jugoszláviába, egészen Kruševacig és Smederevska Palankáig költöztek. Ivan fémipari munkásként dolgozott, a háború kezdete Smederevska Palankán érte, ahol kommunista aktivistaként tevékenykedett. Szerbiában aktívan részt vett a harcokban egészen 1942 márciusáig, amikor kilátástalan helyzetbe kerülve öngyilkos lett, hogy ne kerüljön német üldözői kezébe. A háború után, 1953-ban néphőssé avatták, egy Smederevska Palanka-i általános iskola jelenleg is a nevét viseli.

Amikor a német nemzetiségű partizán harcosok száma Szlavóniában elérte a több tízet, eldöntötték, hogy a meglévő magyar és csehszlovák alakulatok mintájára külön egységet hoznak létre. A weimari Németország zászlaja alatt, amelyen egy ötágú csillag volt látható, a náci-fasiszta megszállók elleni harcra szólító parancsokat németül adták ki, az egység pedig ennek megfelelően „elit” fegyvert kapott, ily módon is (a háborúban jelképesen) utalva annak a ténynek a méltányolására, hogy az adott körülményekben minden szempontból kiváltságos egyének fegyvert ragadtak a számukra előnyös helyzetet biztosító rendszer ellen.

Megalakulásakor az alakulat 30-40 - főként szlavóniai, vajdasági és néhány külföldi - harcost számlált. Parancsnoka Rudolf Vaupotič volt, helyettesének pedig Jozef Kirhnert nevezték ki. Érdekes, hogy az alakulat biztosa Ivan Johan Muker lett, aki addig a XVIII. szlavóniai brigád biztosának tisztségét töltötte be. A már előzőleg említett Ivan Muker apjáról van szó, Johan Muker a szóban forgó alakulat megalapításának pillanatáig már mindkét fiát – Ivant és Augustot is - elveszítette. Az alakulat soraiban nők is harcoltak, egyikük – Beta Stimberger, a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezeti titkárának tisztségét töltötte be.

Az alakulatot Ernst Thӓlmannról, a Német Kommunista Párt vezetőjéről és Németország e párt által állított elnökjelöltjéről nevezték el, akit a nácik hatalomra kerülésük után bebörtönöztek. Az alakulat alapításának idején még élt, 1944 augusztusában végezték ki a buchenwaldi koncentrációs táborban. Az alakulat névadójáról tagjait thälmannosoknak nevezték.

A másfél évig tartó háborúzás folyamán a század tényleg nehéz megpróbáltatásokon ment keresztül. Nem parádés jellegű alakulatról volt szó, a harcokban a legkiemelkedőbb harcosai estek áldozatul. 1943 novemberében a Nekcse – Szalatnok [Našice-Slatina] úton német és usztasa egységek ellen vívott összecsapásban 17 tagjukat veszítették el (ami akkoriban az egyharmadát jelentette). Az említett esemény után a Népfelszabadító Mozgalom összes német nemzetiségű tagját arra szólították fel, hogy csatlakozzon a Thӓlmann-alakulathoz. Az elszenvedett veszteségeket és a soraikat feltöltő új harcosokat beleszámítva, az alakulatban összesen kb. száz antifasiszta harcos - köztük nők is - vett részt. Sokaknak csak a nevét ismerték, csatlakozásuk előtti életükre vonatkozó bármilyen adat örökre ismeretlen maradt, ez főleg a más országokból – Németországból, Belgiumból, Ausztriából és Franciaországból – származó harcosokra vonatkozik.

 

Kérdések:

1. Milyen szerepet játszanak a megszállt Jugoszlávia területén az etnikai összetűzések 1941-től 1945-ig a háborús történések egészében? Kik voltak az etnikumok közötti konfliktusok főszereplői?

2. Hogyan értelmezed a partizán mozgalom nemzetiségi inkluzivitását és azt a tényt, hogy még a német nemzetiségi csoport képviselőit is sikerült bevonnia az aktív antifasiszta mozgalomba?

3. Szerinted, mi a fő üzenete a Thӓlmann-alakulat többéves fennállásának és a megszálló erők elleni aktív harcának Jugoszlávia területén?